Új családba kerül

Amikor hazaviszed a kölyköt, meg kell ismertetned az új környezettel, ki kell alakítanod az új életét. Te még nem sokat jelentesz neki, hiába is beszélsz, utasítod, nem fog engedelmeskedni. Mi tenyésztőként egy jellegzetes kattogó hanggal hívjuk a kutyát az evéshez, majd később ehhez kapcsoljuk a nevét. Ezért, kölyökkutya tanítása az étkezésekhez kapcsolódik, hiszen döntően eszik, alszik, majd ahogyan nő, fejlődik, eszik, iszik, játszik, ismerkedik, a világgal majd utána alszik. 

A játék és az ismerkedés a világgal, azaz a tanulás szakasza egyre hosszabb. A te feladatod, kedves gazdi, hogy minden dolgot megtaníts neki. Az ember, a család szabályait te tanítod, az első perctől fogva, hogy hazaviszed a kölyköt! Az első lépés, hogy el kell érned, hogy a hangod jelentsen valamit, ha szólsz, hozzá figyeljen rád!

Mielőtt enni kap, mond a nevét, így megtanulja, hogy a nevére érdemes figyelni, mert az jót, kellemes élményt, kaját jelent!  A neve arra szolgál, hogy felhívd a figyelmét arra, hogy szeretnél kommunikálni vele! „Nézz rám, figyelj rám, mindjárt mondom, hogy mit tegyél”.

Az alomban, ideális esetben megtörténik a korai szocializáció. Figyelnek az emberre a kölykök, sokkal inkább magunkról kell a figyelmüket elterelni!

Ami mindig mozog, hangot ad, vagy nagyon ingerlően erős szaga van, az a tárgy köti le a kiskutya figyelmét! Ilyen tárgyakkal esélyem van elkerülni, hogy rám másznak, a lábam, a nadrágszáram, a kezem harapdálják. Pont úgy játszanának velem is, ahogy egymással és az anyjukkal teszik. Meg figyelhető az alomban is, hogy ha nem köti le őket bármilyen tárgy, szag, vagy bokor, valami ami lengedezik a szélben, játékra hívják egymást! Akkor kezdenek birkózni, egymást harapdálni.
Három nap elegendő, hogy a kutya otthon érezze magát, utána elkezdődhet a hosszú tanulás időszaka. Át kell vennünk az anya, az apa, a testvérek, a régi család nevelő szerepét. A kiskutya élete teljesen átalakul, új családja lesz!
A játék szerepéről egy kis emlékeztető! Sokáig és sokat kell játszania, hogy később ne legyenek gondok vele. Hat-nyolc hetes korban nem érheti lelki károsodás a kölyköket, mert ez tartósan megmarad és felnőttkorukban helytelen viselkedésben nyilvánulhat meg. Ezen időszakban erőteljesen növekednek, viselkedésük formálódik. A különböző fejlődési folyamatok hatnak egymásra, meghatározzák testi "szellemi" fejlődésük összhangját. A játék befolyásolja a fiatal egyed későbbi viselkedését. A hancúrozás komolyabbá, a harapások fájdalmasakká válnak és megmutatkoznak a dühösség első megnyilvánulásai. 

Megjegyzés: A játék-két kutya, vagy az alomban levő kölykök játéka, vagy a mama kutya és a kölykök játéka. Ezt kell pótolni, amikor bekerül az új családba a kutya! Nézd a videón, ahogyan az anyjuk tereli el a figyelmüket a szopásról, ami ösztönösen tör elő, a lengedező csöcsök látványától és a tej szagától. Lilu igyekszik rávenni őket, hogy ne szopjanak, de egyenek a tálból, vagy másra koncentráljanak!

                  

Fontos! Nem azért kell játszani vele, hogy kipipáljunk egy feladatot, hogy jól érezze magát a kutya! Azért kell játszani vele, hogy a játék során tanulja meg a szabályokat! Parancsok és utasítgatások, most még hatástalanok. Milyen szabályokat tanulnak az egymással való játékuk során?Ki milyen erős, hol áll a rangsorban, a harapással meddig mehet el, kit haraphat és kit nem, mikor kezdeményezhet játékot, mikor nem, mikor ehet, mikor nem., mikor van a pihenés és mikor a munka ideje.Szóval a család, a "falka" napirendjét meg kell tanulnia a kölyöknek. A kutya természetes (ösztönös-kódolt)viselkedését figyelembe véve tanítjuk az emberi beszédre, az emberi szabályok elsajátítására! Nem megy egyik pillanatról a másikra, hosszú hónapok folyamata ! 

Állatorvosnál

Mivel egészséges kutyáink vannak, igen ritkán megyünk orvosi rendelőbe. A védőoltás beadásához kihívjuk az orvost, már több évtizede. Így nincs alkalma a kutyáknak a rendelőhöz szokni és az orvoshoz sem. 

Amikor a kutya beteg és fájdalma van, még a szokásosnál is nyűgösebb, elutasítóbb. Legszívesebben elbújna, elrejtőzne és megpróbálná kialudni a fájdalmát. Ezt diktálja az ösztöne. Ezzel szemben mi minden mást akarunk tőle és bizony hívjuk, vonszoljuk, cipeljük idegen helyekre ahol még fájdalmat is okoznak neki. 

Minden rendelőbe menés nekünk is stressz, hiszen aggódunk a kutyáért, vagy, ha szűrővizsgálatra visszük, azért, hogy minden rendben legyen.  Bosszúságot okoz a várakozás, a sok-sok kutyás, na meg egyéb állatot hozó gazdi, akik elég önző módon csak saját magukkal törődnek. Ráadásul kicsi a váró, tele van taszító, meg nagyon érdekes szagokkal is.

Továbbra sem szeretném megszokni a rendelőbe járást, de bizony az ilyen helyzetekre is fel kell készülni. Ennek helye, nem kell, hogy a rendelő legyen, elég, ha hasonló szituációkat gyakorolunk. Itt is fontos lenne, hogy lazán, felszabadultan kezeljük a kutyát, ami azért nem egyszerű. Viszont ha, nehezített körülmények között is gyakoroltunk, az lehet támpont, hogy akkor hogyan reagált a kutya, mi kötötte le, mivel lehetett motiválni, mikor kellett a fegyelmezéshez, a pórázzal való korrigáláshoz nyúlni? Stb. stb. 

Nem tilos feltenni a szájkosarat sem, ha félünk, hogy megharap valakit! Természetesen ehhez is hozzá kell szoktatni előtte, pluszban még azzal is stresszelni hiba. Ha soha nem használtuk, jó eséllyel tiltakozni fog, igyekszik levenni. Idáig értem az írásban és nyomban ki is derült, hogy kölyökkutyát mi nem szoktunk rendelőbe vinni! Így csak azt tudom leírni, ahogyan ritka alkalmakkor tenni szoktam. Régen természetes volt, hogy házhoz jön az állatorvos, így a beteg kutyát nem kellett megterhelni az utazással, idegen emberek elviselésével. Sok éve tényleg ritka a betegség nálunk, az apró dolgokat megoldjuk magunk, komolyabb baj esetén meg specialistához megyünk. Viszont addigra egy jól nevelt, jól szocializált kutyánk van. Nem mások igényei szerint jól nevelt, de a sajátunk szerint, így bárhol, bármikor én csak a kutyára figyelek,  és azt teszem, ami neki jó! 

Nem akarom sem az orvost, sem az asszisztens úgy kiszolgálni, hogy folyamatosan a kutyám ellenére teszek. Nem cél, hogy idegen emberek jól érezzék magukat és gyorsan könnyen letudják a vizsgálatot! Viszont kötelező olyan módon megmutatni a kutyát, hogy ők jól tudjanak dolgozni, helyes diagnózist állíthassanak fel ! 

Ezért, ha nem muszáj, nem veszem igénybe az asszisztens segítségét! Én emelem, én fektetem, forgatom, fogom le! Amikor egyedül kevés vagyok, Győző jön, és ketten asszisztálunk az orvosnak ! Régen Győző tette ugyan ezt, egyedül. Volt, hogy agresszívan reagált a kutya, de eszünkbe nem jutott, hogy ne tudnánk fegyelmezni, szorosan tartani. 

Miért nem bízzuk az asszisztensre? Mert, tudjuk, hogy a kutyáink „rottweilerek”.Távolságtartóan barátságosak, ám betegen mogorva fickók. Nagyon erős kutyák és nagyon erőteljesen fejezik ki nem tetszésüket, amitől aztán mindenki meg is ijed! Mondanak is sok „okosságot” – amin mi jókat mulatunk, és ha kell, kiigazítjuk a téves elképzelést!

Ma már megváltoztak a körülmények, más az elvárás a kutyától, de azért a rottweiler alapértékeit, még mindig szem előtt tartjuk!  A változás csak annyi, hogy pici kortól hagyom, hogy ismerkedjen idegen emberekkel a kutyám, de minden ilyen ismerkedést én felügyelek és én irányítok. Bizony belekalkulálom azt is, hogy valaki rosszul nyúl hozzá és az nem fog a kutyának tetszeni. Megtanultam, gyorsan reagálni és „kiveszem” a kutyát abból a szituból, ahol nem érzi jól magát. 

Kölyökkutyánál semmi nem indokolja, hogy az asszisztens forgassa, húzza, vonja! Az egészséges kölyökkutyát a gazdi gond nélkül tarthatja a vizsgálat és az oltás alatt! Nem tilos a rendelőbe felkészülten menni. Én így teszek, ha nagy ritkán rákényszerülök.

Minden eszközt és az addig tanultakat bevetem. Van nálam klikker, falat, labda stb. Nem követem el azt a hibát, hogy az utolsó pillanatban beesünk, kiszállunk az autóból és berángatom a váróba, vagy egyenesen a rendelőbe! Időt szánok rá, hagyom, hogy szimatoljon, felmérje a terepet. Laza póráz, kicsi séta, majd pici játék, szemembe néz, ül, lábhoz, amit a környezet ad. Természetesen motiváció, dicséret, jutalom, lazaság, mit bárhol máshol, vagy mintha otthon gyakorolnánk.  Helyben maradás is egy lehetséges feladat, de ha túl sok az elvonó inger, az nehéz így csak olyan kutyától kérem, aki ezt már tudja, mert megtanulta, milyen az a helyben maradás!

Mindig laza a póráz, nem feszegetem, nem rángatom, nem akarom, hogy azonnal megcsináljon valamit, kivárom, míg képes reagálni. Nem tanácstalanul várakozok, de gyorsan váltok, ha kell!
HA a falatra nem reagál, jön a labda, vagy pisszegés, vagy helyben alaki, vagy bármi. ami rám tereli a figyelmét. Amikor ellenáll, használom a korrigálást, a pórázt, a fegyelmezést is. Aztán, amikor kell, az utasítás is bejön, a vizsgáló asztalon!

Csakhogy a kutyáim addigra már ismerik a vezényszavakat, az utasító hangsúlyom is kötelező érvényű számukra. Fekszik, maradsz, áll, ül, nem-ezeket a rendelőben is használom! Így pontosan tudja a kutya mit is kell tennie! Természetesen a kölykök is ismerik az utasító hangom! Nekik is van kötelező érvényű feladat, amit ha ki akarnak kerülni makacsságból, vagy el akarnak menekülni félelemből, abból motivációval veszem ki, ha lehet, de ha nem akkor kezelem a pórázt! Kormányozom –cakk-cakk! 

De, ahogy kizökkentettem, megmozdítottam, máris dicséret, biztatás, jutalom! 

Talán nem egyértelmű, de mindig haladunk, kilépünk a kellemetlen helyzetből. Lehet ez pár lépés, de lehet ez egy jobbra át, balra át vagy hátraarc is. Elveszem  a kellemetlen ingert az orra és a szeme elől! Adok egy másik tevékenységet neki, amire dicsérhetem! Megmondom, mit tegyen és a jól végrehajtott gyakorlatot dicsérem! Láb, gyere, ül, maradsz, figyelj, nem, tovább, amit a helyzet diktál. Szóval, a cikis, nehéz helyzetek megoldásához, pont jók azok a helyek ahol kiszámíthatatlan viselkedésű emberek vannak. Nem elkerülni kell, hogy meg ne ijedjen, de  megtanítani, hogy miként viselkedjen, mit várok tőle. 

Ezért megyünk forgalmas helyre, sok ember közé, zajos, szokatlan környezetbe, idegen helyre. Ezért szocializáljuk a kutyát! Persze mindig, úgy hogy figyelembe vesszük az életkorát, az ebből adódó viselkedésjegyeket, na meg a kutya jellemét, temperamentumát. Egy fontos gondolat idekívánkozik, ez eddig kimaradt, hogy miért is javasoljuk kihívni az állatorvost 10 hetesen, ami mára már egy kicsit elérhetetlen igény lett. 

1. Az egyik ok, hogy az állatorvoshoz döntően beteg kutyákat visznek. Az éppen, hogy csak alap immunizációval rendelkező kutyát nem tesszük ki a fertőzésveszélynek!  
2. A másik ok, hogy a kutya nevelését, szoktatását, a külső világgal való megismerkedését, nem negatív dolgokkal kezdjük! Mi sem, pedig hozzánk kötődik a kutya, ismer minket, megbízik bennünk! Sem az első autóút, sem az idegen emberekkel, környezettel ismerkedés, nem lehet stressz forrás! 
3. Ok még, a rossz tapasztalat, hogy előítéletesek a rottweilerrel, félnek tőle. Kevés a türelmes, kutya viselkedést helyesen értékelő állatorvos és asszisztens is. 
4. A kezdő gazda nem ismeri még a kutyát, ezért nem kezeli jól azt a helyzetet sem, amikor a kis rottweiler tiltakozik és ellen áll. Bizony ezt még ma is erőszakkal, kényszerítéssel, büntetéssel akarják megoldani. Nem sikerül és a kis rottweiler harap! Na, akkor agyon ijesztik a tulajdonost, a kezelhetetlen agresszív kutya vízióját vázolják fel! 👉

Ez aztán gyökeret is ver mindenki tudatában és rombolással indul a kiskutya élete. Hosszú hónapok telnek el, mire valamelyest rendeződik a helyzet és a gazdi, nem a „leszoktatással” lesz elfoglalva. Ezért fogalmaztam meg már nagyon régen, hogy a kutya nevelését azonnal el kell kezdeni, ahogy hazavitted! Ezért nem hanyagoljuk el a nyakörvhöz, pórázhoz szoktatást, ezért (is) szoktatjuk autóhoz, ezért is ismertetjük meg idegen emberekkel, idegen szituációkkal. Pont ezért haladunk ilyen sorrendben, csak valahogy elfelejtettem ezt hangsúlyozni. A legsűrűbben előforduló helyzetekre „tréningezünk”, arra tanítjuk a kutyát, amit az egész életében tudnia kell. 

Elkerülés, ijedősség, félelem.

Bevezetésként egy történet, a fiatal párról és az ő félős tacskójukról.

Húszas évek elején levő fiatal pár, akik egy  sima szőrű tacskóval jöttek ki az iskolára, hogy valamit tenni kellene , mert a kutya borzasztóan fél és ők kiállításra akarnak járni vele.
A cél az lett volna, hogy tanítsuk a kutyát „ring dresszúrára”. A kutya láthatóan félt, nem mert feljönni a lépcsőn, idegen ember közeledtére elhúzódott, megállt és az istennek se akart tovább menni. A tacskókat asztalon is bírálják, a bíró tapogatja, ezért ez komoly gond nekik. Asztalra téve a kutya remegett, mint a kocsonya és menekült volna el, ha bárki hozzá akart nyúlni.

A lány vezette a kutyát, a párja meg asszisztált neki. Tanácsokat osztogatott, hogy hogyan is kell csinálni. A kutya szegény meg láthatóan egészen máshol szeretet volna lenni, de ők csak húzták-vonták és szerették volna megtanítani, hogy ne féljen.
Két hét múlva kiállítás és ott fel kell vezetni, de így nem fog díjat kapni, ha fél, pedig olyan szép kutya! 

Valóban szép kutya volt és valóban szörnyű látvány volt. Na nem a kutya, de a két fiatal, hogy mit művelnek a kutyával. Kiszálltak az autóból, pórázon bevonszolták a kutyát, aztán előadták, hogy nekik milyen nagy problémájuk van és azt szeretnék, ha itt gyakorolhatnák a ring dresszúrát! Meg is mutatták mi lenne a feladat, amit a kutyának meg kell tanulnia. Az egyik kezdő kiképzésvezetőnk segített nekik, de láthatóan nem léptek előre, a kutya egyre inkább ledermedt. 

Na, nekem itt szakadt a cérna és muszáj volt beleszólnom.

Kérdéssel indítottam a beszélgetést. Amikor kiszálltak az autóból,  sétáltak a kutyával egy kört? Nem, minek azt, mondták. Otthon sétált már eleget! Most azért jöttünk, hogy tanuljunk! Na, de a kutyának a hosszú, de rövid autóút után is, szüksége van egy kis sétára, hogy pisiljen, szimatoljon, ismerkedjen a tereppel, az idegen szagokkal, környezettel- feleltem én. Áááá, minek azt, sokat szoktuk vinni idegen helyre, járunk kiállításra is. 

Értem, mondtam én, de már gyanút fogtam, kezdett körvonalazódni mi lehet a baj.

Határozott, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, kijelentő módban hangzott minden válasz. Ők bezzeg pontosan tudják, mit kell tenni, a kutyának hogyan kell viselkedni és ezt hogyan is érjék el vele. Van másik kutyájuk is, azt mindenre megtanították, azzal nincs gond, tud mindent.

Szabadon is szokott futkározni, játszani idegen helyen? Nem, csak otthon. Nem merjük elengedni, mert nemrég hoztuk el a tenyésztőtől, aki nem vitte sehová és nem jön vissza. A kutya 9 hónap körül volt és hét hónapos korában hozták el a tenyésztőtől, aki nekik adta a kutyát. Ajándékba kapták, mert….aha…….itt elhangzott az indok, de ennek nincs jelentősége  most.
Na, lássunk neki, mondtam én.

Az első lépés a kiállításon, a bírói körben, hogy az asztalra kell állítani a kutyát, ahol a bíró megnézi a fogát, végig tapogatja, lebírálja állásban. Amikor már itt agresszív, vagy nagyon félénk és a bíró nem tudja megtapogatni, ki is zárhatják a további bírálatból. Az első benyomás nagyon döntő a bíró számára, ezért  ezzel kezdjük a gyakorlást.

Teraszon volt egy műanyag asztal, a kutyát oda fel kell tenni - mondtam, lássuk mi történik. Bizony a kutya  remeg, farka maga alatt, mozdulni sem mer, nem is igazán tudna, mert a lány feszegetve tartja. Közben elégedetlen arckifejezéssel, emelt hangon bizonygatja, hogy lám tessék, a kutya fél, pedig már annyiszor gyakorolták ezt, hogy ne féljen, húzza ki magát, engedje, hogy megtapogassák! Sok embert megkértek már, hogy tapintsa, simítsa meg, de képtelen megtanulni, hogy ne így álljon! Van valami jutalom falat maguknál? –kérdezem én. Nem, nincs, ne a falatért tanulja meg –mondja a fiú. Én nem szeretném, ha a falatért csinálná meg!

Persze, értem én és nem is a falatért kell megcsinálnia, csak valami módon ki kell zökkenteni a kutyát ebből a pánikból! Ezt nem lehet, már olyan sokat próbáltuk, de sehogy se ment!  Volt, hogy már majdnem sikerült, de aztán megint ugyan ezt csinálta!

Brrrrrrrrrr, atya ég –gondoltam magamban, mert hangosan nem lehet  kimondani, türelmesnek, udvariasnak kell lenni. Gyors váltás fejben, tudtam, hogy semmilyen szöveggel a fiatalokat én meg nem győzőm, másként kell próbálkoznom. Kértem egy vékony párnát, azt a kutya alá tetettem a gazdival. Így nem csúszott, egy kicsit biztosabb talajon állt. Otthonosabban érezte magát, mint a hideg, csúszós asztalon. Aztán kértem, hogy engedje lazára a pórázt, sőt tegye le, innen átveszem az irányítást. Figyeltem a kutyát és kezdődhetett a szelídítés, a bizalom elnyerése, a kutya feloldása.

Gazdiknak csönd, nem szólhatnak a kutyához, nem nyúlhatnak hozzá!

Falatok a kezemben, egyet leteszek. A kutya nem mer kimozdulni, túl távol van a falat. Közelebb teszem, még mindig távol van. Még közelebb teszem, a kutya kinyújtja a nyakát és megeszi.  Hurrá ! Nem szólok, nem nyúlok hozzá továbbra sem. Sőt, elfordulok és mással beszélgetek,  azt közvetítve a kutyának, hogy nem is figyelek rá. Persze félszemmel nézem, de nyugodt vagyok, nem kapkodok, csak teszem a falatokat fél centinként messzebb, messzebb. Hopp, egy lépést tett a kutya és láthatóan felszabadultabban viselkedik.

Nem szólok, nem nyúlok hozzá, csak kérem, hogy dicsérje meg a gazdi a következő lépésnél és ő is tegyen le egy falatot. Így tesz a lány gazdi és öt perc után a kutya nyugodtan áll az asztalon, farka kint és nézelődik. 

Látják, így kell gyakorolni, mondom én, azt kell elérni először, hogy a kutya nyugodt legyen, magabiztosan álljon az asztalon. Aztán a következő lépés, hogy hagyja magát megtapogatni! Így haladunk lépésről lépésre, amíg eljutunk odáig, hogy a kutya nem mutat félelmet, amikor az asztalra kerül. 
Jó, jó, de elég szomorú, hogy csak a falatért hajlandó ezt így csinálni, mondja a fiú gazdi! Úgy kellene, hogy a nélkül is megcsinálja, én nem szeretném  ha azzal tanulna! Ja, az is szomorú, hogy hét hónapos koráig sehová nem vitték, csak húzták vonták és ring dresszúrát gyakoroltak vele. Mert közben az is kiderült, hogy a tenyésztő ezt már kicsi korától gyakorolta a kutyával. 

Szerintem örülni kéne, hogy legalább van egy eszköz ( a jutalomfalat, az étel), ami segíthet a kutyának, hogy megértse mit várunk tőle! 10 perc gyakorlás után sétálni küldtem őket! Majd visszajöttek és folytattuk a gyakorlást, asztal, falat, megsimítottam. A kutya összerezzent, de nem húzódott el. 10 perc,  majd megint kötelező séta, majd megint asztal, falat, simi. A következő lépés az volt, hogy másik ember is jött, ő is adott falatot az asztalra.

Közben beszélgettünk, hogy mi történik a kiállításon, mit csinálnak, amíg bírálatra kerül a sor, hogyan viselkedik a kutya. Ott rendben van, többnyire mondja a lány, de teljesen ciki, amikor megáll, és nem megy tovább, mert megijed valamitől, vagy valamilyen kutyától. Na, akkor ő szégyenkezik és próbál úgy csinálni, ahogyan a jó szándékú kiállítók tanácsolják. Persze mindenki mást mond, és mindenki azt hiszi, hogy ő rossz gazdi, mert veri a kutyát, pedig ő nem is. 

Akkor megbeszéltük, hogy nem kell törődni senkivel, csak a kutyával.A kutyára koncentráljon egyedül, falattal és határozott irányítással ki kell vezetni a szituból és magabiztosan tovább vonulni! Ki nem szarja le, hogy egy vadidegen mit gondol!  Az a lényeg, hogy a kutyának jó legyen!
Egy hónapig jártak egy héten kétszer és a kutyán óriási változás volt tapasztalható. Rendeződött a kapcsolatuk a kutyával, elfogadták, hogy a falat milyen nagy segítség és egy hónap után már nem is volt mindig szükség rá. A sétákat se hanyagolták el. Belátták, hogy mennyire fontos ez a kutyának, akkor is ha feladat van, de akkor is, ha nem. Hiszen a másik kutyájuk, aki szintén tacskó volt, teljesen jól viselkedett, tényleg semmi gond nem volt vele. Így bizton számíthattak a másik kutya „nevelő” szerepére, csak fel kellett hívni a figyelmet rá, megmutatni, hogy hogyan működik együtt a két kutya! A másik kutya adta a mintát, hogy hogyan is kell „helyesen” viselkedni.

A kiállításon sikeresen felvezették, győztes lett, bár a bíró mondta, hogy dolgozzanak még a kutya viselkedés javításán, mert némi bizalmatlanság látszik rajta és az nem jó J Vidámak, elégedettek voltak, csupa-csupa örömteli eseményről számoltak be, köszönték a segítséget.

Miért írtam le a történetet?

Azért, mert kaptam egy kérdést, hogy mi a teendő akkor, amikor a kutya egyre több félelmi reakciót mutat, pedig kezdetben nem volt ilyen gond és a rendszeres séta, szocializáció is megtörtént. Mit tegyen a gazdi, hogy ne egy félős, bizonytalan kutyát neveljen, az ígéretesnek induló ebéből.  Miért kezd ijedezni, ha jön egy kamion, vagy autó, miért pánikól az állatorvosnál, miért húzódik el az idegen emberektől. Hogyan kell sétálni, mit kell tenni ezekben a szituációkban?

Fontos elv!  Ami a fenti történet tanulsága, hogy nem arra kell koncentrálni, hogy ne féljen, hanem arra, hogy minden séta pozitív élmény legyen! Sőt minden esemény pozitív élménnyel záruljon!

Nagyon sokan vannak, akik csupa jó szándékból elbizonytalanítják a kutyát. Túl sok emberi érzelmet visznek bele az ijedős eseményekbe, önkéntelenül megsajnálják a kutyát. Amikor észre veszik, hogy fél emberi ésszel akarják megoldani a helyzetet, azt szeretnék, hogy a kutya ne féljen, mert az rossz neki. Na meg, azért ott motoszkál az is, milyen ciki egy félős kutyát vezetni! 

Ezzel taszítják a kutyát egyre nagyobb bizonytalanságba, hiszen ő hamar átlépne az eseményeken, ha hagynák. Természetes dolog, hogy a kutya, az állat el akarja kerülni azt a helyzetet ami neki negatív élményt okoz. Azaz taszító inger éri! Kutyák másként és másként oldanak meg ilyen eseményeket, de az biztos, hogy önként és dalolva nem szeretnének találkozni a kamionnal és az autóval sem! Ezért nem meglepő, ha lehúzódik, elhúzódik, ha túl közel jön hozzá. A pánik reakciókat a kölyökkutyánál is a gazda generálja, saját bizonytalansága, idegessége által, vagy figyelmetlenségből. Sokan észre sem veszik, mennyire közömbösen, figyelmetlenül vezetik a kutyát. Csak saját igényeikre koncentrálnak, a kutya helyett. Már csak akkor figyelnek fel, ha a kutya sorozatos "viselkedés zavart" mutat. 

Megoldás?

A kutya csak a pillanatnak él, ha az ijedős, kellemetlen szituációt átléped, természetes módon kivezeted belőle a kutyát, nem marad stresszként benne, nem halmozódik fel frusztrációként. Ehhez magadban kell legyőzni a félelmet, a szorongást, meg azt hogy zavarban vagy, vagy csak tanácstalan. A falat, de még inkább a játék ereje átsegít! Persze ehhez tudni kell jól motiválni a kutyát és a játék  technikákat elsajátítani! A testjel, a szemkontaktus, a gazdára való figyelem elengedhetetlen, hogy működjön is a dolog! 

Minden sétára fel kell készülni. Falat, labda, kedvenc játék, klikker, -én nagyon jól tudom használni, hasznos eszköz. A kamion és az autó nem jön váratlanul, hiszen látom, hallom, hogy közeledik. Nem várom kétségbeesetten, hogy jön. Nem teszek semmilyen előkészületet, csak lazán játszok  a kutyával, hívom szembe ül velem, szemezünk, koncentrálunk, vagy labdával, hangommal bűvölöm! Nyilván én is lehúzódok, minél messzebb, hogy biztonságba legyek, de nyugodtan, nem sürgető mozdulatokkal teszem! Amint elhaladt az autó, vagy a kamion jutalmazom a kutyát! Dobom a labdát, vagy a falatot, paskolom, lábhoz veszem és vidáman sétálunk tovább. Mindezt így egymás után! Klikk(ha használod a klikkert) falat, játék, simogatás, dögönyözés! 

Emberekkel ugyan ez! Nem várom meg, hogy vajon mi lesz! Hívom magamhoz, szembe ültetem, vagy elfordulva láb mellett ül, koncentrál, szemez, bűvölöm a játékkal, vagy pattogtatom a labdát, majd ha elhaladt az ember akkor játék, paskolás, lazulás és séta tovább. Miért is kellene egy vadidegen ember nyakába borulni a kutyának az utcán?! Én azt szeretném, ha nyugodtan, figyelmesen, rám koncentrálva közlekedne a kutya, bármilyen helyzetben.  Ha én nyugodt vagyok, ő is az lesz és pont úgy fog viszonyulni az emberekhez, ahogyan én. Közömbösen elmegyek az ember mellett, barátságosan üdvözlöm, esetleg beszédbe elegyedek vele, vagy haragosan szóváltásba keveredünk valamiért, mind –mind más helyzet, amiben én mutatom a mintát a kutyának! Nem amit verbálisan mondok, de amit valóban kommunikálok a kutya felé, mimikával, hangsúllyal, testjelekkel, izgatottsággal, vagy nyugodtsággal, viccelődve, vidáman.

Az orvos az hosszabb és bonyolultabb dolog, mert több szereplős a történet, nem csak mi vagyunk és a kutya. Itt